A Nap biztosítja az ember életfeltételeinek biológiai alapjait, ezért nem csoda, hogy a napkultusz volt a legősibb vallás. Az óegyiptomi hit alapja - a többi antik kultúrához hasonlóan - a Nap tisztelete volt. Az egyiptomi napisten, Amon-Ra volt az ország uralkodója, a fáraó a „nap fia" volt és ezért a legnagyobb megbecsülést élvezte. Az indiai napistent Savitrinak, életküldőnek hívták, mert a Nap a világegyetemet minden reggel új életre ébresztette. A görögök napistene Héliosz volt. Ő volt a fény, a meleg, az életerő és a termékenység jelképe. Heliopolisz város a nevét tőle kapta. Az ősi inka vallás fő jellemzője szintén a Nap tisztelete volt. A mindenkori uralkodó Intitől, a napistentől származtatta magát és a nép mint isten fiának hódolt neki.
A Föld számos helyén építettek templomokat a Nap dicsőségére. Néhány még ma is áll (Gizeh, Teotihuacan, Rhodos stb.). Szókratész (i. e. 469-399) a „Megaron" elvből egy működő „napelemes-házat" fejlesztett ki, amely maximálisan kihasználta a téli napsütést, és a déli homlokzatot tökéletesen megvédte a nyári közvetlen sugárzástól. Az építészeknek az első szolártechnikai tanácsot a görög történelemíró, Xenophón (i. e. 430-354) adta: „A házak déli oldalát magasabbra kellene építenünk, hogy a téli napot befoghassuk". A napelem technikáról első ízben a görög matematikus, Eukleidész (i. e. 300 táján) művében olvashatunk, aki az alexandriai Platón Akadémián tevékenykedett. Munkájában leírja a gömbi tükrök elvét. A legnagyobb antik szolártechnikus, Arkhimédész (i. e. 287-212) volt, napenergiával kapcsolatos kutatása nemcsak elméleti, hanem fontos gyakorlati eredményeket is hozott. Homorú tükrök segítségével, amelyek gyújtópontja kis görbületük miatt több száz méter távolságban volt, a római hadvezér Marcus Claudius Marcellus hajóit a szicíliai főváros kétéves megszállásakor felgyújtotta.
Hasonló módon semmisítette meg a feltevések szerint 514-ben Proclus a gótok hajóhadát Konstantinápolynál.
Ezen technikai teljesítmény lehetőségét azóta többszörösen igazolták (például J. L. Buffon egy farakást hatvan méter távolságból gyújtott fel). Az alexandriai Héron (i. sz. 100 körül) szintén készített gyújtótükröket, Plutarkhosz (kb. i. sz. 50-125) szerint az antik Rómában a Vesta-templom szent tüzét is gyújtótükörrel lobbantották fel.
Annak a felismerésnek, hogy a szokásos üveg segítségével a nap melegét össze lehet gyűjteni, az arabok is birtokában voltak, akik Egyiptom bevétele után az ott virágzó üveggyártást megismerve hamarosan üvegedényeket (retortákat) készítettek, amelyekben a napsugarak segítségével folyadékokat desztilláltak. Primitív gyújtóüvegeket találtak a mezopotámiai romvárosban, Ninivében is. Európában a nap melegének hasznosítási kérdése csak akkor került előtérbe, miután Galilei (1564-1642) feltalálta a lencsét. A francia mérnök, Salamon de Caus (1576-1626) az 1615-ben megjelent „Raison des forces mouvantes" című munkájában leír egy, a nap melegével hajtott vízemelő gépet, amelyet „folyamatos szökőkútnak" nevez. Számos más tudós2 is épített lencsék és tükrök segítségével különböző, napenergiával mozgatott gépet és készüléket. Az első modern napmelegtárolót a svájci természettudós, de Saussure (1740-1799) építette meg. Öt üvegtárcsát úgy helyezett el, hogy az üveglapokat mindig légtér választotta el egymástól. Az üvegrétegek közötti levegő jelentősen fokozta a hatásfokot, ezért de Saussure 87,5 °C-ot ért el. Modern síkkollektoraink ezen az elven működnek.